Galamb

Ablakom alsó párkányán rendszeresen galambok tanyáznak és vastag szarkupacot produkálnak maguk alatt. Sosem kultiváltam ezeket az állatokat, de mióta az ablakom és környéke az elsődleges otthonuk, azóta kifejezettem rühellem őket.
Minden alkalmat megragadok az elüldözésükre és szívem szerint ciánnal átitatott búzát szórnék ki. Egyelőre nem jutottam még el ilyen szélsőséges megoldáshoz, de addig is folyamatosan gondoskodom arról, hogy pokollá tegyem a napjaikat.
Valamelyik este, ahogy kinéztem, láttam ahogy édesdeden alszanak. Szinte szúrta a szemem az idillikus látvány, valamit tennem kellett. Gondoltam egyszerűen kihajolok és elhessegetem őket. Ez a művelet azonban kudarcot vallott. A pontosan alattam békésen szunnyadozó galamb a legkisebb rezdülést se mutatta a csattogásomra, kiabálásomra. Pár másodperc után komoly és gonosz elhatározásra jutottam.
Legalább három percen át gyűjtöttem a nyálam. Kihajoltam, célba vettem és tűz… vagyis izéé… nyál…
Láttam, ahogy végigfolyik a fején és nyakán tovább hasítva a föld felé, mindez bármilyen hatás nélkül. Ez a nedves ötlet annyira bejött, hogy kiszaladtam a konyhába és két deci vízzel jöttem vissza. A kiskancsóból lassan, egyenletesen csurgattam a vizet… Eredmény még mindig semmi. A galamb olyan szinten be volt ájulva, hogy ilyen intenzív külső behatásokra sem reagált. Az is átfutott az agyamon, hogy esetleg meghalt, na de akkor mért nem esik le?
Ezen is segíteni szerettem volna. Kiszaladtam a partvisért és a szőrös végét golflabdaütőként használva becéloztam a madarat. És siker :D
A galamb eszeveszett módon kezdte csapkodni a szárnyait és több alkalommal összetűzésbe került a közeli fával, amíg egy stabil helyen le tudott szállni. Sikerült elérnem, hogy azon az éjszakán még az ablakom közelébe se merészkedett. Sajnálatos módon a galambok elég rövidtávú memóriával rendelkeznek és másnap már vígan csipegette a tetveit a szutyok tollai közül.