In memoriam Nagypapi

Ma nosztalgiáztam. Nem vagyok álmos és csak nyomkodom a tv-t. Végül leragadtam a Kordás, utazós műsornál. Fél szemmel autókat böngésztem neten, másik szememmel meg figyeltem a varázslatos havas tájakat.
A műsor végén hirtelen felcsendült egy ismerős dallam, ami nem volt más, mint a Delta zenéje.
Mélyen bújkáló érzések és emlékek jöttek elő. Hirtelen láttam magam előtt a kicsi szobát, a zöld műszőrrel takart fotelokat és az ezeréves videoton tv-t, amin a nagypapával néztük minden 7végén a Deltát. Ez volt az a műsor, amit már akkor érdeklődve figyeltem, hisz mindig úgy éreztem, hogy valami különleges, futurisztikus dimenzióba repít. Ma már mosolyogva nézném végig bármelyik adást, hisz az akkor jövőbe irányuló elképzelések, eszmék, ma már múltnak számítanak és a jelenlegi tudományágak már messze felülmúlják a realitásunkat.
Hallom a nagypapám hangját, ahogy rácsodálkozik a tudósok vívmányaira és próbálja nekem elmagyarázni gyereknyelven.

Volt egy faliszőnyeg.... Amikor valami nem érdekelt, akkor azzal kötöttem le magam, hogy a sormintában található csíkokat számolgattam, amíg össze nem folyt a szemem előtt.


11 éves voltam, amikor a papa meghalt. Minden nyarat náluk töltöttem és rengeteg csodás emlékem kapcsolódik Gödöllőhöz. Sokszor, ha beteg voltam, akkor is náluk voltam, néha csak egy hétvégére is, de elmentünk.

Emlékszem arra, amikor beteg lett, nem tudtam felfogni mi történik. Illetve felfogtam, de nem akartam tudomást venni a betegségéről. Nem akartam látni, ahogy a szemem láttára leépül és egy élő halottá változik. Utolsó képem mégis az, amikor önmaga árnyékaként, összeaszott testtel fekszik és a mama egy nedves ronggyal törölgeti az ajkait. Már inni se tudott, érezni lehetett a halál szagát a szobában és tudtam, hogy bármelyik pillanatban elhagyhat minket.....
Megtörtént... Nem tudtam sírni egészen a temetésig. Napokon keresztül próbáltam megbarátkozni a halál gondolatával, próbáltam megérteni az élet rendjét, de nem ment.
A temetés végén azoban sikerült. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy elvesztettem valakit, aki nagyon sokat jelentett nekem és soha nem foghatom meg a kezét újra.
Nagyon fáj... még most is... Könnyeimmel küszködve és szipogva próbálom elfogadni a megváltozhatatlant.
Itt a nagymamám.... 80 éves, és szeretném, ha még látná a dédunokáit. Mindent megteszek érte, hogy boldog legyen, hisz csak én vagyok neki... Csak rám számíthat...
Tudom nagymamim, hogy nem olvasol soha, de nagyon szeretlek és mindig vigyázni fogok Rád, mint ahogy Te tetted gyermekkoromban.