Este már elkezdtem fűzni Edinát, (sógornőm és családjának nagy barátnője) hogy jöjjön el és aludjon itt, mert egy hadseregre főztem (utólag kiderült mi egy remek 2 személyes hadsereg hősei vagyunk) és legalább Ő is egy kicsit kimozdul...
Órákon keresztül csábítottam minden földi jóval. Egyedül sajgó vagy éppen nem tudom milyen hátsójának az ápolgatását nem vállaltam, de még egy derékkenegetést is beígértem. Minden bájt és fortélyt bevetettem, de csak nem akaródzott elindulni...
Nem is jött, amit utólag remélem megbánt :P
Egész este a konyhában ültünk és az élet nagy dolgairól beszélgettünk és rengeteget nevettünk. Talán ehhez a bor is hozzásegített, mert a 2. üveg után már alapból mosolyra állt a szánk.. Hát még a nyelvemben a varrat, ami addigra már inkább egy szúrós tüskére emlékeztetett.
Éjfél után valamit meg akartunk osztani Edinával. Nem emlékszem pontosan mi volt az, de az biztos, hogy baromi fontosnak hittük akkor.
Ekkor jött az ominózus kérdés.
Ahogy felvette a telefont, volt egy galád ötletünk, illetve életem értelmének. Csacsi csak annyit kérdezett, "hogy mi a kapukód".
Edina álomittasan elmotyogta és kisétált a bejárati ajtóhoz és várt... várt és várt. Mi addigra már nem voltunk vonalban. Nem is tudtuk volna megállni nevetés nélkül.
Letettük a telefont és hangosan vihogva néztünk a kommunikáció legelterjedtebb eszközét, hogy mikor csörren meg.
5 perc múlva Edina visszasétált a szobájába, hogy felhívjon minket, hogy hol a fenében vagyunk és miért nem sikerült bejutnunk. Ő hallgatott, fülelte a neszeket a lépcsőházban és messiásként tekintett a villanyra, hogy mikor kapcsolódik fel...
Csend honolt, se lift, se lámpa, se léptek...
Akkor mondtuk meg neki, hogy mi vagy 50 km-rel messzebb vagyunk, egy másik ajtónál, amihez nem kell kód.. Max egy üveg bor belépőként. :)
Ilyenek voltunk....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése