Mostanában valahogy sokszor előkerült a halál témája. Voltunk temetőben, meglátogattuk nagypapát és a barátnőmet is....
Eszembe jutott, hogyha elköltözünk, akkor papi nem maradhat itt, mert nem lesz, aki kimenjen hozzá. Úgy döntöttünk mamival, hogy elvisszük, de Ő hallani se akar arról, hogy otthon a kispolcon tároljuk a hamvait. Korábban már szóba került, amikor még nem volt a költözés a téma, hogy szét kellene szórni a hamvait.
Megkértem nagymamát, hogy találjon ki egy olyan helyet, amit a papa nagyon szeretett. Pl, ahol megismerkedtek vagy valami hasonló jelentőséggel bíró, emlékezetes várost.
Feladtam neki a leckét, mert a mai napig nem kaptam erre választ. Gondoltam, hogy elmegyek arra a helyre és ott szórom el utolsó "létező" maradványait.
Ma azonban képtelen vagyok megtenni... Az utolsó kézzel fogható emlékem az egy urnában pihen. Csak annyi maradt belőle nekem... Nem tudok megválni tőle...
Nem tudom megtenni, még nem... Pedig el kell engedni a halottakat. Azt hittem már rég elengedtem, de kiderült, hogy ez mégsem olyan könnyű..
Azt is tudom, ha egy újabb temetőben helyezzük el, attól még nem lesz jobb. Nem akkor kell a szeretteinkre emlékezni, amikor virágot viszünk a sírhoz, hisz mindig velünk vannak.
Egy szeretetteljes gondolat sokkal többet ér a világ leszebb virágánál is..
Úgyhogy papa nem megye sehova... Nálam lesz.. Megkeresem neki az ideális helyet egy eldugott kis pocon, ahol mindig a közelemben lesz.. addig, amíg képes leszek útra engedni...
Porból lettünk, porrá leszünk....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése